Az ember életében vannak kevésbé boldog időszakok. Elkeseredhetünk a sikertelenségek miatt, hogy nem teljesülnek az álmaink vagy hogy már nincsenek álmaink. Előfordul, hogy ismét százszor meghallgatunk egy zenét, amit egykor - egy szintén nem túl pozitív korszakban -  már rongyosra hallgattunk. Ilyenkor felidézzük magunkban az akkori érzéseket, rosszabb esetben újra átéljük őket.

Nekem például a Dan Hill - Sometimes When We Touch és a Nickelback - Far away c. száma két ilyen szám. Mind a kettőhöz kapcsolódik egy érzés- és emlékhalmaz. Két külön történet, nem sok hasonlóság van közöttük. De mind a kettő nagyon fontos számomra.

Ezek azok a pillanatok, amikor az apró örömöket is észre kell venni. Süt a nap vagy ha nem is süt még, akkor nem soká fog. Elvégre nem eshet örökké.

Ne hagyd, hogy elsodorjon a rosszkedv hullám, ne szállj fel a depresszió buszra, a lehangoltság szigete nem a te nyaralóhelyed. Elő a karúszóval a hullám ellen, kerüld ki a buszt és irány egy másik, ne engedd le a horgonyt a rossz szigetnél. Kézbe a távcsövet, keresd a hit vizeit, ott lesz valahol a remény villamosa is a közelben. És mire észbe kapsz, már régen a szeretet partjain sütteted a hasadat...

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.