A hátán feküdt mozdulatlanul. Látszólag minden rendben volt vele. Odaléptem hozzá. A kérdéseimre, hogy mi történt vele, úgy éreztem, orientált válaszokat kaptam. Csak megbotlottam, előfordulhat bárkivel. - mondta. Egy-két felületi, apró horzsolás éktelenkedett a karján. Ebből nem lesz komoly baj, katonadolog. Hozzákezdtem a sérülések ellátásához. Az apró sebeket lekezeltem, bekötöttem, majd kezet nyújtottam, hogy mostmár felállhat, minden rendben van. De ő nem mozdult. Aztán megértettem, miért nem...

Apró vörös foltot láttam mellette a földön, ami nem származhat a karjáról. Megkértem, hogy segítsen a kezével és a lábával oldalra fordítani magát. Ő engedelmeskedett. Ekkor vettem észre, hogy az általam könnyű sérültként diagnosztizált valójában életveszélyben van. Bő sugárban távozott belőle az élet esszenciája. Egy seb, amiről elterelte a figyelmemet, amit eddig rejtegetett előlem. Ledöbbentem, de az arcom rezzenéstelen maradt. Minden rendelkezésre álló eszközzel, legjobb tudásomat nyújtva küzdöttem érte. Hosszú-hosszú perceken át.

Azóta is kavarognak bennem a kérdések. Miért nem vettem észre hamarabb? Vajon még időben vettem észre? Vajon jól kötöttem be a sérülést? Mi történik, ha átázik a kötés?

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.